A Kramer kontra Kramer című, 1979-es, Oscar-díjas filmről bizonyosan mindenkinek van emléke. Ahogyan Kovács Patríciának is, aki a női főszerepet játssza majd az Orlai Produkció új bemutatójában a Belvárosi Színházban június 26-tól. A darabot Avery Corman, a film alapjául szolgáló regény írója adaptálta színpadra, melyet a világon először Magyarországon láthat a közönség. S ahogy a színésznő mondja, ebben a történetben, a filmmel ellentétben, valóban megismerhetjük a családját elhagyó nő indítékait.

Te hogyan emlékszel vissza a filmre?
K. P.: Amikor megnéztem, rögtön el is olvastam a regényt, amelyből készült. A borítójára is emlékszem: egy rajzolt, szőke kisfiú volt rajta. Körülbelül 14 éves lehettem, végigsírtam a filmet, és szerelmes lettem Dustin Hoffmanba. Szóval nagy hatással volt rám. Felnőtt fejjel azért már kicsit árnyaltabb a kép, főleg hogy a mi előadásunk a regényből készült.

Ráadásul a filmben Meryl Streep karaktere, vagyis a feleség, akit te játszol most, csupán epizódszereplő volt.
K. P.: Az olvasópróba előtt megint megnéztem a filmet, és bár nem veszített semmit az értékéből, vagyis továbbra is nagyon jó amerikai filmnek gondolom, mégis az anya szempontjából nem igazán árnyalt. A színpadi adaptációban nem „csupán” egy gonosz anyáról, egy mumusról van szó, aki elmegy, és elhagyja a gyermekét. Ebben az adaptációban érző lény, aki tolja maga előtt hat éve ezt a házasságot, és a végére úgy érzi, megfullad, belerokkan, és szüksége van arra, hogy elmenjen. Nehéz nekem egy ilyen gondolat mellé odaállni, hiszen hajlamosak vagyunk ítélkezni, és azt mondani, hogy az anyának a
gyermeke mellett a helye. Amikor ez a film kijött Amerikában, azért lett ilyen nagyon apapárti, mert azt akarták üzenni vele, hogy egy apa igenis fel tud nevelni egy gyereket, és neki is vannak jogai, ahogy a bíróságon
sem mindig az anyának kell ítélni a gyereket. Ma azonban az az érdekes benne, hogy hogyan lehet egy értelmiségi, dolgozó nőnek egy családban anyának, feleségnek és szeretőnek lenni egyszerre, úgy, hogy közben nem adja fel a saját szuverenitását. A darabban tehát a legfőbb probléma, hogy a nő vissza akar menni dolgozni, mert úgy érzi, csak így tudja magát értelmezni. Nem „csak” anya akar lenni, hanem ennél több. Ettől pedig a férj teljesen elzárkózik. Ezt a terhet a szülés után hat évig cipeli a nő, mire úgy dönt, lelép.

Mit jelent ez a jelentős változás a történet szempontjából?
K. P.: A filmben Meryl Streep szinte akkor jelenik meg, amikor épp elmegy. Nálunk pedig a gyerek születésével kezdődik a történet, jobban
megismerhetjük mindkét fél személyiségét. Azon dolgozunk Rába Roland rendezővel és a többiekkel, hogyan ne legyünk részrehajlók vagy akár szentimentálisak. Meg azon, hogyan lehet megmutatni azt, hogy mégiscsak van egy pont, amikor betelik a pohár.

És hogyan?
K. P.: Ez remélem, majd kiderül az előadásból. Nekem most az a fő problémám, hogy nem tudom elképzelni, hogy elhagyjam a gyerekemet. De nem ítélkezem, inkább próbálom megérteni, hogyan jöhet el egy ilyen krízispont egy nő életében.

Megtaláltad azt a közös pontot, amitől el tudod őt fogadni?
K. P.: Nagyon el tudom fogadni a függetlenségét. Hogy olyan nő, aki saját magát dolgozó, kreatív emberként értelmezi. Ez a nő eredetileg festőművész akart lenni, aztán egy kommunikációs céghez került. Ebből a szempontból sok hasonlóságot látok magam és a karakter között, én is két lábbal állok a földön, és bár mindig is volt és van szerelem az életemben, vannak barátaim, családom, de ezek mellett nagyon fontosnak tartom, hogy értelmezhető legyek saját magam számára.

Nem titkoltan keresed önmagad, ahogy a munkádban is folyton változtatsz, ha úgy érzed, nem arra vágytál. Szabadúszóként 9 előadásban 6 különböző stílusú színpadon játszol, és ehhez jön még az új bemutató.
K. P.: Azt gondoltam, nem fogok annyit dolgozni idén, mint mikor a Vígben voltam szerződésben, aztán mégis iszonyú sok lett a feladat. Ez persze nagyon jó, de most, hogy kisütött a nap, azért eszembe jut, hogy
jó lenne elmenni kicsit pihenni. A jelenlegi helyzetben pedig, amikor sokaknak teljesen érthetetlen módon nincs munkájuk, mindenképpen
szerencsés az életem.

Mindig a társulati létre való vágyódásról beszélsz.
K. P.: Az a típusú színész vagyok, akinek szüksége van egy bázisra, amiben teljesen feloldódhatok, ahol biztonságban vagyok, mint
egy családban. Mivel most nem látom ezt a társulatot, inkább megyek a saját magam útján. A Kramer kontra Kramer azért jó találkozás Rolanddal és Ervinnel, mert azonos generáció vagyunk, azonos problémákkal, ízléssel, s többnyire még a tanáraink is ugyanazok voltak. Nem kell felesleges köröket lefutnunk.

Orlai Tibor mondta, hogy régóta szeretett volna már veled dolgozni.
K. P.: Erre nagyon büszke vagyok. Régóta kerülgettük már egymást és szerettem volna egyszer nála dolgozni, mert nagyon tisztelem azért, amit csinál. Tényleg példaértékű, ahogyan felépítette ezt a magánszínházat. Arra a megelőlegezett bizalomra pedig, hogy Rolanddal együtt meglátták bennem ezt az ellentmondásos anyát, igyekszem rászolgálni.