Cigányszerelem - interjú
Vivi816 2009.07.05. 16:21

Kovács Patrícia a Cigányszerelem ruhapróbájáról érkezik, másnap pedig indul Szegedre, hogy az Operettszínház házi színpada után a Dóm tér deszkáin folytassák a munkát. Picit panaszkodik a fáradtságról, de sugárzik belőle az energia.
- Most épp ott tartok, hogy mindenem fáj, és azt gondolom, ezt az életbe' nem tudom elénekelni. Nehéz úgy próbálni, hogy itt benn kitalálunk valamit, amiről tudom, hogy nagyban úgyse ilyen lesz. Szenvedünk, izzadunk - és aki lenézi ezt a műfajt, annak nincs igaza, mert bitang kemény az operett! Bár ez a ruhapróba azért visszahozta egy kicsit a kedvemet: alakot öltött a szerep. Kicsit olyan, mintha egy giccses Walt Disney-rajzfilmben lennék hercegkisasszony, talpig rózsaszínben, tüllben és csipkében, de ezt megköveteli a kedves, kellőképp szőke és butuska Paulette szerepe, úgyhogy rendben is van ez.
- Mennyire érzed ezt a világot közel magadhoz?
- Tulajdonképpen azért mondtam igent a felkérésre, mert kíváncsi vagyok, hogy áll nekem ez a világ. Ha már van egy ilyen lehetőség, és úgy gondolta a rendező, Béres Attila és a zenei vezető, Silló István, hogy meg tudom csinálni, ha bíznak bennem, akkor ennek nem lehet ellenállni. Az az igazság, nézőként nem vagyok kifejezetten operettrajongó, bár gyerekként lenyűgözött Csere László és Oszvald Marika, játszani inkább a zenés játékokat szeretem, mint Egerben volt a 3:1 a szerelem javára vagy a Nemzeti Színházban a Rejtő-regényből készült Vesztegzár a Grand Hotelben, amihez a zenét Darvas Bence írta.
- A Cigányszerelemben prózai színészek mellett együtt dolgozol az Operettből és az Operából érkező kollégákkal. Mennyire nehéz a közös nyelvet megtalálni?
- Nekem leginkább Stohl Andrással, Molnár Piroskával, Bodrogi Gyulával vannak jeleneteim, és egész picit találkozom a darabban a Zórikát játszó Rácz Ritával, akivel viszont együtt kezdtünk járni a zalaszentgróti Ascher-táborokba, és döbbenten nézem-hallgatom, mi lakik ebben a pici nőben... Érdekes, mert nézővé változom, ha operettesek vagy operisták lépnek színpadra. Ami az ő torkukban van, az mindent fölülír, nekik a zene a fő dolog, őket az irányítja, és én ettől elolvadok! Minden mozdulatuk, gondolatuk más, hiszen nekik tényleg van egy hangszerük! Nagyon szeretem az effajta a találkozásokat, mert nagyon inspirálóak. Bodrogi Gyula vagy Molnár Piroska, akinek ezer arca és micsoda hangja van! - tőlük rengeteget tanulok. Folynak az összpróbák, és néha teljesen kezdőnek érzem magam, mert átélhetek én egy pillanatot nagyon őszintén, ha nem jó ritmusban mondom a poént, végem van... Tanulságos munka, de nem gondolnám, hogy átnyergelek az operettre, annyira azért nem kaptam rá. Az utóbbi időben elég sokat tanultam énekelni, de annyit nem tudok fejlődni.
- A Cigányszerelem miatt jártál újra énekórára?
Elég jól énekeltem gyerekként, a főiskolán viszont nem nagyon figyeltem rá. Diploma után Egerben játszottuk a Valahol Európában című musicalt. Először azt mondtam, hogy majd eljátszom, és jól meghatódik a közönség az emberi drámán, mert ha az emberrel ez megtörténik, persze, hogy nem énekel csengő hangon... majd egy év után rájöttem, hogy ez mind igaz, de ha még úgy el is énekelném, ahogy azt egynémely kritika számonkérte... és akkor erre ráfeküdtem. A 3:1...-ben még nem is hallatszott, de a Vesztegzár...-ban talán már bizonyítható, hogy mára megismertem a saját hangomat, és ki tud jönni az, amit szeretnék. Nem ment ez a hang feljebb vagy lejjebb, de megtanultam egy biztonságot adó technikát. Igaz, a Cigányszerelemben az én a szépen kiképzett erős mellhangomat pont nem tudom használni, mert lényegében fejhangra van csak szükség.
- Sokadik közös munkátok ez Béres Attilával. Mit jelent ő neked?
- Együtt kezdtük a főiskolát, a szakma tanulását, az első nagy sikereket és kudarcokat együtt éltük meg. Csináltunk már prózát és musicalt, nagy drámát és könnyed vígjátékot, félszavakból is megértjük egymást. Azt hiszem, kölcsönösen biztos pont vagyunk egymásnak, és bárhol vagyunk, számíthatunk a másikra. De épp ez a biztosság az, ami miatt van bennem egyfajta bizonyítási vágy, hogy ne kényelmesedjek el, mert erre a bizalomra azért folyamatosan rá kell szolgálni.
- Július 11-én lesz az utolsó szegedi előadás. Utána azonnal indulnak a Kovács Patrícia zsámbéki próbái?
- Két hét pihenés azért lesz a kettő között. De a családomat már felkészítettem arra, hogy ott lesznek az előadásban. Nem mondom, hogy az életem nyitott könyv, de amit ebből ezen a nyáron színházilag jó vagy érdekes megfogalmazni, az belekerül az előadásba. Nyilván ugyanúgy, mint az előző két produkcióban, tehát kicsavarva, felerősítve, elrajzolva, úgyhogy nem hiszem, hogy a Story magazinnak lesz izgalmas. Biztosan lesznek nehéz pillanatok, de én bízom Máté Gábor és az osztálytársaim figyelmességében, és igazából ebből úgyis inkább az az átmosó, önismereti kurzussal is felérő két hét a fontos, amíg mi együtt vagyunk. Azt viszont teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy a lányok mondjuk fűzőt hordanak az előadásban, vagy azt, hogy lesznek benne vívójelenetek, és az egész egy kicsit romantikus, kicsit múlt század eleji színházat idéz. Azt hiszem, az osztályból én vagyok az, aki bár nézőként vevő bármilyen alternatív dologra, színészként a legjobban ebben a vörös bársony függönyös, aranycsilláros világban érzi magát.
- A vígszínházi szerződés ezek szerint nem volt dilemma.
- Nem. Adhattam volna magamnak még egy-két évet, hogy szabadússzak, amiből egyébként nem jöttem ki rosszul, de hiányzott a színházi büfé, ahol van bögrém... Amikor Eszenyi Enikő eldöntötte, hogy megpályázza a Vígszínházat, megkérdezte, hogy jönnék-e. Az utóbbi években hívtak társulatokhoz, de nem mentem máshová, mert nem volt hely, ahol el tudtam volna magam képzelni. Új dolgokban benne lenni nagyon jó. Ha ez a színház olyan lesz, amilyennek szeretné, mi pedig tudjuk őt ebben segíteni, akkor ez egy nekem való hely. Ráadásul egész gyerekkoromat a Vígszínházban töltöttem, Enikőt és Kaszás Attilát mindenben és mindenben sokszor láttam. Néha borsózik a hátam, amikor ezen a színpadon állok.
- Az első vígszínházi premiered azonban nem a Szent István körúton lesz, hanem a Pesti Színházban, az egészen furcsa plakátú, ismeretlen musicalben, aminek a címe A nő vágya.
- Ez egy radikális musical, ami egy Zola-regényből készült, de annak ellenére, hogy 19. századi az alapmű, nagyon is a mai világról szól és ad erős véleményt. A zenéjét egy cseh zeneszerző írta, de egyébként a teljes csapat Csehországból érkezik. Na, ennek a zenei világa az enyém. Mintha Brecht lenne Weill-dalokkal. Ha választani lehetne, akkor csak ilyeneket énekelnék.
|