Elle: Sok ember hiszi, hogy a gyerekkor mindent meghatároz. García Márquez egyenesen azt mondja, kilencéves kora óta nem történt vele semmi lényeges.

Kovács Patrícia: Velem tizenkét éves korom előtt nem történt semmi. Budára születtem, a Rózsadombra, diplomás családba. Ének-zenei általános iskolába jártam a Marczibányi térre, de valami nem stimmelt velem. Túlmozgásos, túl kreatív voltam, és soha semmit nem csináltam azért, mert kell. Ott mindenki zenélt, én is elkezdtem zongorázni, de nem voltam tehetséges. És egyáltalán nem érdekelt a kórus sem. Szüleim néhány év után átírattak egy kelenföldi hatosztályos középiskolába, ahol újszerű módszerekkel tanítottak. Először éreztem úgy, hogy a világ kinyílik előttem. Színjátszó körbe jártam, szavalóversenyekre küldtek. Az is szempont volt, hogy a színészkedéssel kiváltottam jónéhány fizika- és matekórát. Nemsokára viszont már teljes erőbedobással csináltam, elkezdtem színházban is játszani. Tizennégy évesen kaptam az első filmszerepemet.

Elle: De egy színésznőnél nem hátrány, ha tud énekelni…

KP: Igen, volt értelme, hogy tanultam zenét. Nagyon szeretek énekelni, akkor is, ha technikailag nem vagyok jó. A Valahol Európában főszerepét biztosan nem úgy éneklem, ahogy azt Dés László megálmodta. De remélem, hogy ki tudok fejezni olyan érzelmeket, amik feledtetik ezt a hiányt. Ezt nem lehet szépen énekelni! Én hajlítgatás helyett a csúcsponton zokogok – így hitelesebbnek érzem. Szerintem maga a műfaj kevéssé alkalmas igazán mély konfliktusok közlésére. Én egyébként azokat a színpadi szerzőket szeretem, akik nem elfogultak a hőseikkel, mint Brecht, Ödön von Horváth, Ionescu vagy a regényirodalomban Thomas Mann. Más szerzők általában szimpatikussá akarják tenni a szereplőket, és ennek érdekében valamiféle nagy tettet hajtatnak végre velük. Szerintem az ember alapvetően nem szimpatikus. Több a rossz bennünk, mint a jó. Máthé Gábor is mindig azt mondta rám, hogy derb csaj vagyok…

Elle: Az mit jelent?

KP: Penge csaj. Nyers, kíméletlen. Mondjuk, olyan, akinek nem okoz gondot csuklóból visszaszólni kedvesen vagy nem kedvesen, de ami a szíve mélyén van, az nagyon mély és titkos.

Elle: Amikor Máthé Gábor felvett, negyedszerre felvételiztél a Színművészetire. Mi változott meg, amiért végül érdemesnek tartottak rá, hogy odajárj?

KP: Kamaszkoromban, azt hiszem, tehetséges fiatal lány voltam. A családommal kapcsolatban borzasztó élményeim vannak abból az időből, folyamatos balhé volt, tizennyolc évesen elköltöztem otthonról, de nem akarok róla beszélni, nem tudom, kiket bántanék meg. Tizennyolctól huszonkettőig teljesen el voltam tévedve. Sem emberileg, sem szakmailag nem találtam magamat. Nem vettek fel a főiskolára és az Új Színház stúdiójába kerültem. Akik akkorról ismernek, valószínűleg sok rosszat gondolnak rólam. Fél évente változtattam ruhatárat, mindenféle szerepeket találtam ki magamnak. Hátközépig érő sötétbarna hajamat szigorú kontyba fogtam, fekete körmöket, erős sminket hordtam állandóan. Rengeteg rossz kapcsolatom volt férfiakkal. Mészáros Máté kollégám, volt osztálytársam azt mondja, az Új Színházban megismert egy negyven éves csajt, és mostanra értem vissza a saját koromhoz és lettem huszonhat éves.
Abban az évben már egy kicsit elegem volt. Felvételiztem máshová is, sok év után újra tanulni kezdtem. Ráadásul iszonyú magánéleti periódusban voltam, nem tudtam magam úgymond „összeszedni”. Így végre természetes tudtam lenni a felvételin, egyszerűen magamat adtam. Odaálltam szőkén, két copffal, smink nélkül, len ruhában. Néhány tanár rám sem ismert az előző évek felvételijei után.

Elle: Igaz az, hogy a Színművészetin összetörik, majd újra felépítik a személyiséget?

KP: Vannak ilyen regék, de én ezt nem tapasztaltam. A mi osztályunkban éppen az volt a jó, hogy a tanárok arra az emberre voltak kíváncsiak, akit felvettek. Személyiség formálás helyett inkább segítettek magunkra találni. Miután bekerültem, végre megnyugodtam, mert előtte rettegtem attól, hogy olyasmit akarok csinálni, amit a világ nem akar. Vagy hogy hiszek valamiben, amit mások nem úgy látnak. A Főiskolán minden helyre került. Nagyon jól éreztem magam, mellette színházba jártunk, buliztunk, ahogy ott szokás.

Elle: A Szerelemtől sújtva olyan film, amiről mind a szakmabeliek, mind a nézők szívesen beszélték meg, hogy jó vagy nem jó, illetve miért jó vagy nem jó. Az biztos, hogy noha egyetlen látható szereplője van, a néző figyelme nem lankad. Szerintem ennek egyik oka, hogy nincs modorosság a játékodban.

KP: A filmre egy hét alatt kellett felkészülöm, ezalatt folyton Sas Tamással voltam. Nagyon rám alakítottuk a szerepet, rengeteg dolgot megváltoztattunk ennek érdekében. Rám írtuk a szöveget, úgy szólt, ahogy én mondanám, amilyen jelzőt én használnék. Egy csomó „hiba” maradt a végső verzióban, ami tőlem származik: egy-egy rossz hangsúly, hadarás, vagyis a saját beszédhibáim. Sokat improvizáltam is. Ez a film nagy mérföldkő az életemben, nem is tudom, képes leszek-e valaha szabadulni a hatása alól. Az ezzel kapcsolatos életem nagyon izgalmas, hiszen egy egyszereplős film a világon mindenhol érdekes. Nagy dolog, hogy beválogatták egy kairói ’A’ kategóriás fesztiválra, és Amerikába is meghívtak minket. Decemberben bemutatták a filmet New Yorkban a magyar napokon. Egy olyan ügynök is látta, aki a Kolját is Oscarra vitte. Ő mondta, hogy szerinte ez annyira érdekes, hogy be kell mutatni Los Angeles-ben is. A Film Market nevű rendezvényen, ahol az egész világ próbálja meg egy hét alatt eladni a könyvét, filmjét, a magyar producer, Szekeres Dénes saját pénzéből finanszírozva mutatta be a filmet a los angeles-i mozikban. Erre az egy hétre mentem ki én is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés