– Mióta ismeritek egymást?

Törköly Levente: – Másfél éve, a reklám kapcsán találkoztunk először. Előtte csak annyit tudtunk a másikról, hogy létezik.

– Egy reklámforgatás ugyanolyan munkának számít, mint egy filmforgatás? Sokat kell rá készülni? Kovács Patrícia: – Nem kell rá készülni, hiszen mindig akkor tudjuk meg a feladatot, amikor megérkezünk. Rendkívül jó iskola ez, hiszen sűrítve, néhány másodperc alatt kell eljátszani egy egész folyamatot. A pontosság itt nagyon fontos.

– Akkor nem csoda, hogy egyre gyakrabban dolgoznak színészekkel a reklámfilmesek. K.P.: – Azt mondják, ha profikat hívnak egy-egy ilyen munkára, sokkal gyorsabban mennek a dolgok.

– Hogyan jellemeznétek egymást?

K.P: – Jókedvű.

T.L.: – Aranyos.

Az a baj, hogy annyira nem ismerjük egymást, mert nem kereszteződnek sem a filmes, sem a színházi munkáink.

K.P.: – Egyáltalán nincs közös feladatunk ezen kívül, mégis mikor találkozunk, olyan, mintha ezer éve jóban lennénk.

– Nem is számítotok egyéb közös felkérésre?

K.P.: – Nem tudom elképzelni, hogy ezek után összeraknának minket egy filmben vagy egy darabban. Mindenkinek a reklám jutna eszébe rólunk.

T.L.: – Egy ideig biztosan.

K.P.: – Mindketten forgattunk azóta filmeket, megvan a saját a karrierünk.

– Gondoltatok arra, hogy a tévé kapcsán lehet, hogy kedvet kapnak az emberek, és színházban is megnéznek majd titeket?

T.L.: – Én nem hiszek ebben.

K.P.: – Az biztos, hogy van ennek a családnak rajongótábora, sokan bírják ezt a két karaktert. Elképzelhető, hogy ha valaki megszeretett minket ennek kapcsán, bejön a színházba is.

– Milyen limitet szabtok magatoknak a reklámfilmmel kapcsolatban?

K.P.: – Nálam maga a termék a limit. Tisztasági betétet vagy mosóport nem reklámoznék. Ennél a munkánál egy karaktert kellett eljátszanom, nem pe- dig kiállnom és mosolyogva közölnöm: ezt a terméket használom.

– Szakmán belül hogy fogadják az efféle munkákat? Kezd elfogadottá válni, hogy nem csak a színház és a film kap helyet a művészek szakmai életében?

T.L.: – Változó. Vannak olyan kollégáink, akik annyira megvetik ezt a műfajt, hogy ha éhen halnának, akkor sem adnák be a derekukat. A másik tábor nem lát benne kivetnivalót. Nyilván nem ez a művészetünk csúcsa, de ettől függetlenül komoly és profi munka.

– A színészetnek hány százaléka tanulható?

K.P.: – Én gyerekként kerültem a szakmába. Akkor tehetség kérdése volt, felnőttként viszont már a szerencse dominál. Megtanulható néhány dolog, de a tehetség fontosabb.

– Akkor az egyetem csak a kapcsolatok miatt fontos?

T.L.: – Nem, a praktikák miatt fontos. A tehetséget nem lehet, de sok olyan fogás van, amiket meg lehet tanulni. Ez mégiscsak egy szakma. K.P.: – Nekem Máté Gábor volt az osztályfonököm, aki mindig azt mondta, hogy nem Színház- és Filmművészeti Egyetemnek kellene hívni az intézményt, hanem szakmunkásképzőnek.

– Mindketten vidéki színháznál kezdtetek. Ma is bevett szokás, hogy a kezdőknek vidékre kell szerződniük?

K.P.: – Húsz éve kötelező volt, ma már nem az. Ám állítom: amit egy-egy vidéki társulatnál meg lehet tanulni, az nélkülözhetetlen. Az évi hét-nyolc főszerep, a havi huszonhét előadás elképesztő rutint ad. T.L.: – Én is a mai napig abból élek, amit Kaposváron megtanultam az öt év alatt.

– Ezt Pesten értékelik?

K.P.: – Szubjektív, hogy valaki tehetségesnek tart-e vagy sem. Azt viszont mindenhonnan visszahallom, hogy flottul dolgozom. Ezt a gyakorlatot tényleg annak az egri négy évnek köszönhetem.

– Levente, te sosem érezted hátrányát, hogy vajdasági magyar vagy?

T.L.: – Soha. A barátaim mindig szerbeznek, hiszen a magyar állampolgárságom még nincs is meg – tavaly elfelejtettem minden papíromat beadni a hivatalba. Különben félvér vagyok, apukám szerb, anyukám magyar. A szakmámban ennek mindenképp előnyét éreztem, hiszen a szerb agresszió és a magyar lélek is bennem van.

– Egy főszerep, komolyabb karakter megformálása mennyire égeti ki az embert?

K.P.: – Nem hagyom magam. Nagyon optimista vagyok, utálom rosszul érezni magam. Így születtem.

T.L.: – Én régebben nagyon átadtam magam a szerepeknek, de idővel meg kell tanulni leállni. Nem lehet havonta huszonhétszer meghalni. Illúzió a színházi világ, ez is csak egy munka.

K.P.: – A józan őrültség a kulcs.

– Aki színésznek áll, nyilván arra vágyik, hogy úton-útfélen felismerjék, imádják. Ti hogy vagytok ezzel?

K.P.: – Egyáltalán nem vágyom erre, hiszen akikért ma térdre borulnak az emberek, azok általában tizenöt perces hírességek. Én nem szeretnék közéjük tartozni.

T.L.: – A szakma öröme fontosabb az ismertségnél. – Ha mégis megállítanak titeket az utcán, türelmesen kezelitek?

T.L.: - Eddig sikerült. Ha a színházi munkámért állítanak meg, az nagyon jólesik.

– Levente, neked elég szigorú arcod van. Nem skatulyáztak be?

T.L.: – De. Ám nem olyan rossz ez, hiszen sosem vágytam rá, hogy Romeo legyek. Capulet szimpatikusabb. Ráadásul ebben a skatulyában sok a jó szerep. Nekem nehezebb lenne hősszerelmest játszani.

A scannelt cikket megtaláljátok a Scannelt cikkek/ Képes Újság menüpontban!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés