- Mit próbálsz éppen?
- Presser Gábor és Varró Dani által megálmodott, Túl a Maszat-hegyen gyerekmusicaljét, bár a bemutató jövőre lesz. Kedves, családi darab, amit hatévestől nyugdíjas korig bárki élvezhet! Egy harmadikos kislányt játszom, Maszat Jankát... Ez a Janka szeret koszos lenni, nem akar iskolába menni és állandóan menekül, ha meg akarják fürdetni. Elő kell hoznom magamból azt a gyereket, aki nyolcévesen voltam... Zseniális a szöveg és Presser fülbemászó zenéjével együtt kiváló.

- Én még csak prózai szerepben láttalak. Közel áll hozzád az énekes?
- Szeretek énekelni. Nem ez lesz az első, például a Hegedűs a háztetőn most fut, abban az egyik lánygyermeket játszom.

- Tavaly szerződtél a Vígszínházba. Te jelentkeztél vagy hívtak?
- Hívtak. Egy kolléganő szülni ment, és be kellett ugranom a Figaróba. Eszenyi Enikő mondta, hogy maradjak. Főiskola után négy évig Egerben játszottam, majd három évig szabadúszó voltam. Ekkoriban volt aztán minden: Sopron, Radnóti, Nemzeti, Miskolc, Katona… Sok helyen megfordultam.

- Miért jöttél el Egerből?
- Túl jó dolgom volt... Elkényeztettek. Azt éreztem, hogy ebben a nagy jólétben vagy elromlik a színházi morálom vagy elkényelmesedem a nagy szerepekben. Apró tünetek jelentkeztek: meghíztam, ismételtem önmagamat, és amikor a következő évadra készültem, előre tudtam, hogy milyen leszek. Váltani kellett.

- Szabadúszóként nem vágytál egy kis parkolásra?
- Szerettem volna a Radnótiban megállapodni. Nagyon jól éreztem magam ott. De az egy pici hely, és megértettem, hogyha bekerülnék, valakinek mennie kellene. Ám még mindig játszom ott egy szerepet, és tudom, hogyha adódik megint olyan, amire én lennék alkalmas, hívnak. Jó a viszonyunk...

- Mi vár rád a Vígszínházban?
- Nagyon színes a mostani helyzet! A jövő évadra átvisszük a Hegedűs a háztetőn-t, játszom Molnár Ferenc Egy, kettő, három és Az Ibolya darabjában Kern Andrással és Reviczky Gáborral, Figaro házasságában Hegyi Barbarával és Anger Zsolttal. A Varró-Presser musical után próbáljuk Hadar Galron izraeli szerző Mikve című, nyolc nő történetétől szóló színművét Pap Verával, Igó Évával, Eszenyi Enikővel, Hegyi Barbarával, Börcsök Enikővel, Tornyi Ildikóval. Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház főrendezője rendezi. Van még más is a jövő évadra, de arról most nem beszélek. 

- Babona? Na, jó. Másképpen: babonás vagy?
- Olyan babonákban nem hiszek, mint a köznapi vagy a színházi babonák, de vannak szokásaim, amiket betartok. Ezek a saját babonáim. Rítusok próbák és előadások előtt. Vannak bizonyos sminkjein, amiknek ott kell lenniük. Ha negyven előadáson ott volt például az a szemceruza, akkor a negyvenegyediken is ott kell lennie, különben baj lesz. Más. 7-kor kezdődik a Hegedűs a háztetőn, és nálam úgy alakult, hogy 5-re bent kell lennem. Nincs az a szinkron, az a riport vagy magánéleti program, ami miatt ne kezdjek el Bagó Gizi énektanárnővel énekelni. Nem negyed 6-kor, mert akkor elcsúszok! Ha háromnegyed 5-kor látom a forgalomban, hogy nem tudok beérni, kiver a víz, hogy valami rossz fog történni... E darabhoz kötődik, hogy a szünetben bent maradok a színpadon a díszletezőkkel. Szeretem nézni, ahogy fúrnak, faragnak. Segítenek nekünk.

- Mondtad, Maszat Jankában visszamész nyolcévesnek. Milyen voltál?
- Mint Maszat Janka. Nagyon fiús, nagyon vagány, nagyon rossz kislány. Sok fejtörést okoztam a szüleimnek, nem tudták, mi lesz velem. Ma talán azt mondanák rám, hogy túlmozgásos, de akkoriban egyszerűen rossznak tituláltak. Ezért "vágott pofon" ez a szerep. A darabban mocsárban hempergőzöm, gyerekként pedig Balatonon, a nádasban őrjöngtem. Amikor a gyerekkori fényképeimet mutattam, a jelmeztervező és a többiek azon nevettek, hogy olyan vagyok, mintha a saját öcsém lennék. Nem volt bennem semmi hercegnős, s miközben a többi kislány fodros bikinikben pancsikolt, én egy szál fürdőgatyában rohangásztam.

- Hogyan változtál át színésznővé?
- Hamar kiderült, hogy közösségi ember vagyok, voltam őrsvezető, zászlóvivő. Emellett gyorsan tanultam szöveget, vagyis lehetett küldözgetni szavalóversenyekre. Ehhez jött még a "rosszaságom", amit a szüleim úgy kezeltek, hogy szombatonként színjátszó körbe járattak. Ott éreztem meg, hogy ez az én világom. Ez volt az a hely, ahol le tudtam kötni azokat az energiáimat, amiket az iskolában nem. A mamám mindig azt mondta, hogy belőlem szélhámos lesz, mert még hazudoztam is. Ám a színjátszásban mindezt ki tudtam élni. Aztán az Operett Színházba kerestek gyerekszereplőket a Valahol Európában-ba, akkor tizennégy éves voltam. Amikor bekerültem, eldőlt, hogy ezt fogom csinálni. A gimnázium utolsó két évében magántanuló voltam, mert egyik munka jött a másik után.

- Félig kész voltál, a főiskolára mégsem vettek fel elsőre... négyszer indultál neki. Miért?
- Én sem vettem volna fel magamat! Nagyon hebrencs voltam, rosszul felvételiztem. Zavar volt a fejemben, hogy ki is vagyok valójában. Nem olyan verseket mondtam, amilyen én vagyok, hanem egy szerepet próbáltam eljátszani: azt, akinek magamat látni akartam. Közben játszottam színházakban, filmeztem, szóval az biztos volt, hogy színész leszek, csak lehet, hogy főiskola nélkül.

- Ahogy telt az idő, megtaláltad magad?
- Igen, lenyugodtam. Például a második jelentkezéskor sokkal öregebbnek tűntem, mint most. Fekete haj, nagy smink. A negyedik felvételi előtt megkértem Ascher Tamást, hogy segítsen. Ő ránézett az anyagomra, és azt mondta, hogy ezt úgy, ahogy van, felejtsem el. Te egy szöszi, édes baba vagy, mondta, menj haza, nézz utána, hogy például az Eszenyi Enikő milyen szerepeket játszott fiataton, azokból hozz a következő alkalomra monológokat. Nem ment könnyen, de meggyőzött. Kinyitotta bennem azt, aki valójában vagyok. Tudni kell, hogy a felvételiken típusokat keresnek, azt nézik, miből van hiány. Minden osztályba kell egy vamp, egy szépfiú, és így tovább. En pedig kislányos alkat, amolyan baba vagyok.

- Milyen volt az osztály?
- Jó csapat. Amikor végeztünk, elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk, és dolgozunk együtt. Nyaranta Zsámbékon két hétre összejövünk, és csinálunk négy előadást. Máté Gábor osztályfőnök kitalálta, hogy dobjuk be egy kalapba mindenki nevét, és akit kihúzunk, az lesz a darab címe. Így lett Kovács Patrícia című darab is. Ez egy kicsit olyan, mintha pszichotréninget tartanánk.

- Mit hozott ki belőled?
- Rákényszerültem, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak. Én is, mint mindenki, hajlamos vagyok arra, hogy bizonyos dolgokról ne vegyek tudomást. Maga az előadás kegyetlen lett, amit könnyű volt eljátszani. A létrehozás volt nehéz. És igen... más Kovács Patrícia lett utána. Minden színésznek vagy erre a pályára készülőnek kívánom, hogy legyen ilyen kíméletlenül szerető közössége.

- A sikeres közönségfilmek után felkaptak. Felmerül benned, hogy amire felkérnek, megcsinálod, de minek?
- El vagyok kényeztetve, sok jó szerepet kapok. De rendszeresen jönnek olyan könyvek is, amelyeket visszautasítok, mert azt érzem, hogy ezzel nekem nincs dolgom. Nem akarok például negyedszerre is az „ország cukorborsója” lenni valami vicces, romantikus filmben. Megtanultam Máté Gábortól, hogy tudjak bizonyos dolgokra nemet mondani. De nem hiszem, hogy meg kellene védenem magam azért, mert könnyű filmekben vállaltam szerepet. Jó partnereim voltak, fizettek érte, meg egyáltalán: olyan típusú szerepek voltak, amikkel tudtam mit kezdeni. Viszont csak azért nem vállalok akármit, mert attól ismertebb leszek, és meghívnak majd a tévék reggeli műsoraiba. Ez nem elég.

- Ha választanál, melyik filmrendezővel szeretnél együtt dolgozni?
 - Szász Jánossal. A főiskolán rendezett a Platonovban, ez volt egyik diplomamunkánk. Nagyon jót dolgoztunk együtt, és nagyon szeretem a filmjeit. Es még Hajdú Szabolccsal.

- Gothár Péter?
- Vele volt a filmes kurzusunk. Félek tőle...

- Mit csinálsz, amikor nem színésznő vagy?
- Teljesen normális életet élek. Intenzíven, Ezért is kell 5-kor bent lennem a színházban, hogy átlényegüljek. Főzök, mosok, takarítok, van két kutyánk, családommal ápolom a viszonyt, bankba járok, postára megyek...

-  Mondtad, jönnek levelek. Válaszolsz?
- Vannak rajongók, akikkel e-mailen levelezünk, néha megvárnak az előadás után, és beszélgetünk egy kicsit. Jól esik a szeretetük. De van egy pont, amin túl nem tudok tolerálni. Például nem vagyok tagja az iwiwnek, mert azt éreztem, hogy reggel kinyitottam a számítógépet, és beömlött a szobába a dühös külvilág. Beleszóltak abba, hogy kivel élek, miért élek vele, vájkáltak bennem. Ez nem kell!

- És a kritikák?
- Én is olyan vagyok, mint oly sok színész: ha jót írnák, örömmel olvasom, ha rosszat, akkor azt gondolom, hogy ezek hülyék... Például, amikor rajtam kérnek számon valamit, ami nyilvánvalóan rendezői akarat. Ilyenkor elhatározom, hogy soha többé nem olvasok kritikát. De valójában nincs bajom a kritikákkal, sem a kritikusokkal.

- Színész és a kritikus is teszi a maga dolgát. És ez így van rendjén. Színművész vagy, csakhogy a pletykalapok celebként kezelnek, nem a munkádra, hanem a magántörténeteidre nyomulnak. Tőlük tudni, hogy a vőlegényed Gusztos Péter. En mindössze arra vagyok kíváncsi, össze tud-e boronálódni színész és civil?
- Úgy véltem, hogy nem élhetek egy civillel, és lám kiderült, rosszul gondoltam. Nincs recept arra, hogy mi a rossz, mi a jó. Találkozik két ember és kiderül, hogy egymásnak vannak rendelve. Innentől kezdve mindegy, hogy ki a civil és ki a szakmabeli.

- Asszony lesz a lányból. Új életszerep, ami, ha akarod, ha nem, kihat a művészi munkádra. Hogyan látod, mennyire?
- Muszáj bíznom magamban, hogy a két dolgot tudom együtt működtetni jól, és nem kell egyikről sem lemondanom. Hinnem kell abban, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Ha két évvel ezelőtt kérdezel erről, akkor azt felelem, hogy nem látom magamat egy gyerekkel együtt. Most azonban, így harmincon túl, szeretnék családot, és hiszek abban, hogy ettől még színésznő is maradhatok. Ráadásul most már jönnek azok a szerepek, amikor gyerekeim vannak... A felnőtt nőhöz hozzátartozik az is, hogy van igénye arra, hogy nő legyen. A nőhöz pedig hozzátartozik, hogy családja legyen. És én ezt szeretném.

Katt a képekre! :)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés