Utoljára 2008 nyarán beszélgettem Kovács Patríciával, az egyik kedvenc kávézójában, ahová néhány szatyorral érkezett: vásárlásból jött, és az interjú után egy barátnőjéhez igyekezett vacsorára. Kivételesen, merthogy szabadúszóként ki sem látszott a munkából. Nemrég egy másik törzshelyén találkoztunk, a pakkok is stimmeltek, ám ezúttal este Patrícia egy próbára sietett. Pár hónapja ismét szabadúszó, és most is rendesen be van táblázva, aminek kifejezetten örül.

Legutóbb azt mondtad: előbb-utóbb szeretnél egy jó társulathoz tartozni. A szíved mélyén egy olyan helyre vágytál, ahol a színházi büfében saját bögréd van...

– ... és ahol a büfés tudja, hogy mivel iszom a kávét.

Szó szerint így fogalmaztál. A Vígszínház szerintem ilyen hely lehetett, két év után mégis búcsút intettél a társulatnak.

– A mai napig azt gondolom, hogy az a fajta klasszikus színház, a jó értelemben vett népszínház az én világom, ahol többféle stílusban lehet játszani. Azt is gondolom, hogy alapvetően az a típusú színésznő vagyok, akinek sokat jelent a társulati lét. Ennek ellenére tavasszal eljött az a pont, amikor azt éreztem, hogy nem teljesedhetek ki abban a közegben. Hozzáteszem, a Víg társulata fantasztikus, nagyon szeretem őket, és jólesik visszajárni hozzájuk, de hiányzott az a fajta együttgondolkodás, ami a főiskolai osztályomban, illetve az egri színháznál megadatott. Jó helyem, biztos helyem volt a Vígben, de közben úgy éreztem: több van bennem, mint amit ott megmutathatok magamból. A munkám kiszámíthatóvá vált, amitől egy kicsit ellustultam. Aztán egyszer csak párhuzamosan több helyre is hívtak vendégnek, és igazán vonzó szerepajánlatokat kaptam, én pedig szerettem volna élni a lehetőségekkel. Választanom kellett...

Jelenleg hét darabban játszol, és az évad végéig még legalább három bemutató van kilátásban. Ezek szerint bejött a szabadúszás.

– Igen, és ez most gyorsan lekopogom. A Centrál Színházban két előadásban szerepelek: az egyik az Egy nyári éj mosolya című musical, ami a szívem csücske. Már csak azért is, mert egy olyan karaktert formálok meg benne, egy elhagyatott, szomorú, furcsa humorú, vesztes feleséget, amilyet korábban nem játszottam.

Az ugyanott futó Francia rúdugrás című kortárs magyar szextettben Csemege Katiként remekelsz. A darab fergeteges: rég nevettem annyit színházban, mint amikor a „rúdugrást" néztem. Roppant szellemes, szórakoztató, ugyanakkor szókimondó.

– Én is nagyon szeretem. Egyrészt mert zseniális a nyelvezete és nagyon jól mondható a szövege, másrészt tabutémákat feszeget, elegáns, finom humorral fűszerezve, a legkevésbé sem alpári stílusban. A karakterek pedig az összes esendőségükkel meg hülyeségükkel együtt rendkívül szerethetőek.

Francia rúdugrás/ Fotó: Orlai Produkció

Az aktuális munkáidban sokféle színt megmutathatsz magadból. A Karinthy Színházban A templom egere című vígjáték főszerepe nyilván más szempontból jelent kihívást, mint a Három nővér Másája. Hogy kerültél a Nemzeti Színházba?

– Szeptemberben egyik éjjel éppen Máté Gábor végzős osztályával próbáltam a vizsgaelőadásukat, amikor egyszer csak felhívott Alföldi Róbert azzal, hogy lenne itt egy feladat. Mondanom sem kell, majdnem kiejtettem a kezemből a telefont. Akkor, abban a pillanatban éreztem azt, hogy na, ezért kellett eljönnöm a Vígszínházból. Mert ott soha nem dolgozhatnék egy ilyen furcsa-érdekes előadásban, mint ez a Három nővér. Schell Judit szerepét vettem át a darabban, és bár büszkeséggel töltött el, hogy Alföldi Róbert bizalmat szavazott nekem, iszonyúan féltem a feladattól.

Érzésed szerint jól vetted az akadályt?

– Úgy tűnik, igen, a visszajelzések pozitívak, persze ettől még nem dőlhetek hátra a székemben. Szabadúszóként egyébként sincs időm elkényelmesedni. Amúgy amióta meghoztam a nagy döntést és váltottam, sokkal felszabadultabb vagyok. Mondhatni, megint az „Ide nekem az oroszlánt is!"-korszakomat élem.

A színházi munkák mellett filmes feladatok is megtaláltak az utóbbi időben.

– Játsszom az HBO első magyar gyártású sorozatában, a Társas játékban, és remélem, hogy folytatódik a széria. Emellett nemrég került a mozikba az S.O.S. Love című film, amelyben egy kisebb szerepem van.

A férjeddel, Gusztos Péterrel tavaly létrehoztátok a Suhanj! Alapítványt azzal a nemes szándékkal, hogy megosszátok a mozgás örömét a fogyatékkal élőkkel.

– Az alapítványunk legfőbb célja, hogy a mozgásukban korlátozottak és épek együtt sportoljanak. Az a csodálatos ezekben a közös megmozdulásokban, hogy nemcsak a fogyatékkal élő számára nyitnak meg egy új világot, hanem mi, egészségesek is rengeteget kapunk és sokat tanulhatunk ezektől az emberektől. Például, hogy milyen felemelő érzés együtt futni egy látássérülttel. Már az is csodálattal tölt(ött) el, hogy van valaki, aki maximálisan rám bízza magát, és totálisan megbízik bennem.

Túl azon, hogy besegítesz az alapítvány körüli teendőkbe, egyéb módon is példát mutatsz.

– Szeptember óta rendszeresen futok, mert a fejembe vettem, hogy április elején lefutom a félmaratont Pásztory Dóri kétszeres paralimpikon barátnőmmel, aki szintén csatlakozott az alapítványunkhoz. Azelőtt nem futottam, ősszel is leginkább Dóri unszolására vágtam bele, azóta is ő tartja bennem a lelket. Hetente háromszor edzünk, a párom készíti az edzéstervet.

Korábban kivétel nélkül szakmabeli partnereid voltak. Péter civil. Ám a szavaidból ítélve egy cseppet sem bánod, hogy nem egy színészhez vagy egy rendezőhöz mentél feleségül.

– Egyáltalán nem, sőt! Amióta együtt vagyunk, sok szempontból kinyílt számomra a világ, amit Péternek köszönhetek.

A kislányával is jól kijössz?

– Abszolút. Sára már több ízben biztosított arról, hogy én vagyok az egyetlen és a legjobb felnőtt barátnője. Szerinted kívánhatnék ennél többet?